Ma is tudom még, micsoda lágyan
vett a kezébe, ha jött az este
csak üldögéltem kis ablakában
egész nap árván, egekbe lesve,
mikor sötétül, hogy végre gyújtsa
lángomat ujja.
Ő volt az úrnőm, s oly fiatal volt!
Szépszavú, csöndes, nem szeretetlen,
élt a szemében füstszínű égbolt,
hamvas olajfa-zöldbe keverten,
rám ha tekintett: tág sugarában
lelkemet láttam.
Kisfia, férje, szolgaleánya
ó, be szerette! Már kora reggel
ajtaja szárnyát messze kitárta,
s annak örült, ha senki se ment el
nincstelen, árva gyámola nélkül
házküszöbéről.
Oly fiatal volt, s oly rövid élet!
Mekkora mélyben hunyok azóta!
Azt se tudom már, vannak-e fények,
száll-e még árnyék olykor a holdra.
Sorsa: a sorsom, és a reményem:
Visszajön értem!
Így van a Könyvben: eljön a Bárány,
szól a Kiáltó: jertek elébe!
Akkor a sírhoz visszatalálván,
régi barátot, felvesz a kézbe,
gyújtja a lángot hangzik az ének
s mennek az Úrhoz, mennek a mécsek!